A faluról

A Mezőség Erdély legkorábban (körülbelül a X.-XI. században) magyarok által benépesített területei közé tartozik. A letelepült Borsa nemzetségek hadászatilag is igyekeztek biztosítani területeiket, ezért „gyepüket” alkottak. A középkorig viszonylag sűrűn magyarlakta vidék volt, de a Szamos vonalától északra a betelepülés csak a XII.-XIII. század folyamán indult el és még a XVI. században is tartott. A magyarok által üresen hagyott vidékekre települt be később a románság, melyek életmódja nem kívánt művelhető területet, valamint ide telepítették az északi védővonal megerősítésére a szászokat is a XII. század második felében.

A Mezőségen mintegy 300 magyarok, románok és szászok lakta község található. A Mezőség magyar lakossága szigetcsoport-szerűen szétszóródva, román falvak közé ékelődve élt és él. Ennek következtében népi kultúrájuk archaikus magyar paraszti kultúra, amely kölcsönhatásban volt a környező nemzetiségekkel. Ez a Közép-Erdélyi tájegység őrzött meg a legtöbbet az erdélyi reneszánsz és barokk örökségéből. A későbbi, magyarországi új stílus és más idegen, polgári hatások ide csak későn jutottak el. A magyar, román, cigány és szász kultúra összefonódása, kölcsönhatása itt fokozta legmagasabbra az erdélyi tánc- és zenekincs gazdagságát. A Mezőségen teljesen összemosódott a magyar és román jellegzetességek határa, mind életmódban, öltözködésben, és egyféle zenei-, táncbeli kétnyelvűség alakult ki.

Visa település Kolozs megye keleti részén fekszik, a történelmi Kolozs- és Szolnok-Doboka vármegye határán. A falu lakossága megközelítőleg 600 fő, amelyből 80% református magyar, 19% ortodox román és 1% cigány nemzetiségű. A múltban jelentős szőlő- és bortermő vidék volt. Ma megélhetésüket jórészt a hagyományos földművelés és állattenyésztés biztosítja.

A falu a csiszolt kőkorszak óta lakott terület. A római korban Dácia provincia északi határterülete. A római korból pénzérméket és egy a szőlő és borkultúrára utaló Szilenosz szobrocskát találtak.

A XVI. században Kolozsvárt és környékét is elérik a református tanok, Visa katolikus lakossága is református lett, templomával együtt. A visai református közösség még francia kálvinista (hugenotta) menekülőket is befogadott, akiknek ma is a faluban élnek a leszármazottaik. 1703 novemberében Visa közelében a bonchidai réten ütközött meg II. Rákóczi Ferenc fejedelem kuruc serege a labanc csapatokkal. Az 1711-es pestisjárványnak Visán 292-en estek áldozatul. A faluban az 1733-as népszámlálás szerint Visában 30 román család is élt (kb. 150 személy). A XVIII. század folyamán alakult ki Mezőség „trianonig” érvényes nemzetiségi képe, melyben a magyarok ezen a vidéken szórványban élnek.

Visa az 1940-es években elkezdődött folklórgyűjtések, valamint később a visai származású fiatalok kolozsvári táncházban való jelenléte miatt egyre ismertebbé vált a folkloristák és a táncházas közönség előtt. Ennek eredménye, hogy az 1990-es évektől valóságos folkturizmus indult meg a falu felé, ezzel Visában a hagyományok megőrzését, újjáélesztését magával hozva. Ennek, valamint a falu földrajzi-, infrastrukturális és etnikai szempontból elszigetelt helyzetének köszönhető, hogy Visában még az 1990-es évek végén is megfigyelhetőek voltak olyan folklór jelenségek, amelyek a környező falvakban már 15-20 éve kikoptak. Itt a népviselet még minden háznál megtalálható, templomi és ünnepi alkalmakon még mindig használatban vannak.

A mezőségi viselet viszonylag egységes. Egyik fő jellemzője, hogy kerülte az élénk színeket. A bőrruhákat leszámítva hímzést, díszítést alig alkalmaztak. Emberemlékezet óta ruháikat mind házilag előállított anyagból, házilag készítették, a felső ruhadarabok egy részét (mejjrevalót, csizmát, bőr övet) viszont már századok óta a közeli vásárokon, de gyakran kisebb falvakban is dolgozó mesterekkel állították elő. A juhbőr mejjrevalókat a közeli Keszüben szűccsel csináltatták, vagy Szamosújváron vették.

A mezőségi népi öltözetnek első tekintetre nem volt „nemzeti” jellege. A két nemzetiség hosszú századokon át osztozott a jobbágysorban, és a nagyszámú vegyes lakosságú faluban kölcsönösen beszélték egymás nyelvét, egészen az együttes kalákákig, fonókig, sőt vegyes házasságokig együtt éltek. A többnyire csak a helybeliek által ismert néhány apró jelentéshordozó elem kivételével a románok és magyarok öltözetében nem volt lényegi különbség. A belső-mezőségi magyar viselet vizsgálója 1938-ban ezt írja: „a kolozsvári vásáron, ha megjelennek, mindenki románnak tartja őket.”

A román és magyar középkorú férfiak öltözete egyaránt bocskor és csizma, bő gatya, szürke harisnya és szürke vagy fekete mellény, szalma- vagy szőrkalap volt. A román és magyar nőké pedig egyaránt fekete csizma, magas nyakú férfias ingre és pendelyre vett lajbisköntös, és a fejkendő. Még az átmeneti színek –krémszín, barna, szürke, rózsaszín, stb.- kedvelése, az erős színek, tarkaság kerülése is egyaránt jellemző a mezőségi nőkre, nemzetiségre való különbség nélkül. Csak az öregemberek mejjrevalójának oldalt vagy elöl gombolása, és a legények jobbról vagy balról tett bokrétája, a lányok hajába font piros-sárga-kék vagy csak piros pántlikája jelezte a román vagy magyar nemzetiséghez való tartózást.

A magyar női ing férfias szabású, bevarrt és végig bő ujjú, széles nyakkal és csipkés gallérral. A 20-as, 30-as évektől kezdve egyaránt viselték ezt a kézelős magyar inget, és az állami iskolák által bevezetni szándékozott romános lobogós ujjú, nemzeti inget. Ennek a központilag irányított hatásnak köszönhetően váltak az 1930-40-es évekre jól megkülönböztethetővé a magyarok és románok. A magyar nők öltözete megmaradt a régi formánál, a férfiaknál divatba jött a fekete posztó öltözet viselése. A románság teljesen elhagyva régi, hagyományos viseletét, a „nemzetinek” nevezett ruhát kezdte hordani.